|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gál József 1992. december 14.Felmentették az 1989-es események több kolozsvári elítéltjét, a helyőrségparancsnokot, a megyei párttitkárt, a belügyminisztériumi vezetőket. Sorozatosan engedik szabadon a korábban elítélt pártvezetőket. Ugyanakkor nyolc hónapra ítélték a 48 éves Gál Józsefet, aki ittasan szétdobálta a Marosvásárhely főterén álló Avram Iancu szobrán levő virágcsokrokat és kalapáccsal ment neki a szobor talapzatának, értesülve a kolozsvári Mátyás-szoborral kapcsolatban történtekről. /Magyar Hírlap, dec. 14./1995. március 7.Márc. 7-én tisztújító közgyűlést tartott Gyergyószentmiklóson az RMGE Gyergyó területi szervezete. Dr. Borboly István leköszönő elnök visszatekintőjében elmondta, hogy amikor 1990 augusztusában megalakult az RMGE a téeszek felszámolásának tényezője volt, azonban a folyamat lezajlása után a tevékenysége visszafejlődött. Borsos Géza, az országos RMGE alelnöke kifejtette, hogy az RMGE információs rendszert alakít ki, melynek már van központja Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön. Ideiglenes vezetőséget választottak, elnök: Gál József, alelnökök: dr. Borboly István és Elekes Józsa Márton. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 14./1999. július 20.Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját köszöntő rendezvények egyik kiemelkedő eseményének helyszíne volt júl. 18-án Nagypeleske: a falu központjában népes közönség jelenlétében leplezték le a Kovács Albert által tervezett és kivitelezett impozáns méretű Petőfi Sándor Emlékoszlopot. A mostani megemlékező ünnepséghez alkalmat az kínált, hogy 1847. július 13-án, nem sokkal Szendrey Júliával való eljegyzése előtt, Petőfi Sándor - útban Szatmár, majd Erdőd felé - Nagypeleskén is átutazott, s Amott az a hegy címmel verset írt útjáról. Az útvonal megválasztásában befolyásolhatta a költőt, hogy megpillantsa azt a falut, ahol Gvadányi József a falusi nótárius alakját megálmodta, s amely mintául szolgált Gál József későbbi népszínművéhez, A peleskei nótáriushoz. /Emlékoszlop-avatás Nagypeleskén. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 20./2014. május 31.Egy ez a tábor…"Kirepültek a tizenkettedikesek Maros megye közel 1300 magyar diákja vett búcsút ezekben a napokban a középiskolától. Marosvásárhelyen elsőként a Pedagógiai Líceum végzősei számára szólt a csengő, csütörtökön az Egyesülés középiskola, az Elektromaros, Gheorghe Sincai, Avram Iancu, Aurel Persu, Ion Vlasiu, Traian Vuia, Traian Savulescu szakközépiskolák, illetve a Gazdasági Szakközépiskola ballagási ünnepsége zajlott. Péntek délelőtt a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium közös kicsengetési ünnepségére és a művészetis végzősök búcsúztatására került sor. A Bolyai líceumból 8 osztály 226 diákja, a Református Kollégiumból 99 diák búcsúzott az alma matertől, a Művészeti Líceum 65 – közülük 37 magyar – diákot bocsátott útjára. A művészeti évfolyamelsői Chetrari Olga és Szathmári Edina lettek. Tegnap délelőtt a Gaudeamus dallamára vonult ki az iskolaudvarra a 457 éves Bolyai líceum legújabb nemzedéke – elsőként az évfolyamelső osztály, a természettudomány – intenzív angol szakos XII. A –, a bolyaisok után pedig a Református Kollégium ballagói. Bálint István igazgató köszöntőjében kiemelte, hogy az egyik legjobb évfolyamot indítják útra, melynek tanulmányi átlaga 8,82. – A világ összes kontinensén bolyais maradsz – üzente az igazgató a diákoknak, akik kilencedikben gyerekként, ezen a délelőttön pedig már- már felnőtté cseperedve élték meg a büszkeség és szorongás kettős érzését. A polgármesteri hivatal részéről Claudiu Maior üdvözölte elsőként a diákokat, az alpolgármester magyarul is szólt az egybegyűltekhez. Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója az ismert Edda-dallal búcsúzott diákjaitól: "Egy ez a tábor, és egy ez a szív/ Egyetlen érzés, és egy ami hív…" Dr. Kelemen Atilla parlamenti képviselő a bolyais létbe beleszületett egykori diákként szólt a tanintézet szelleméről, amely Amerikától Ausztráliáig egyfajta minőséget jelent, nemcsak tudásban, de munkaképességben is. Borbély László parlamenti képviselő 1990 februárját, a Bolyai iskolától a sportcsarnokig érő embertömeg könyves, gyertyás tüntetését idézte fel. Peti András alpolgármester a legutóbbi városi tanácsülés azon határozatára hívta fel a figyelmet, amely szerint egy marosvásárhelyi utca dr. Kozma Béla nevét veheti fel, azét a bolyais tanárét, akinek közbenjárására az iskola és a tanintézet a nagy matematikus nevét viselheti, és akit a régi rendszer "hálából" egy másik iskolába helyezett, úgy, hogy csak szépkorában és csak versenyvizsgával kerülhetett vissza a Bolyai líceumba. – A Bolyai szellem "az önmagadhoz való hűség parancsa" – idézte az alpolgármester dr. Kozma Béla emlékiratban őrzött gondolatát. A továbbiakban Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, Kovács Levente, a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, Nagy Botond, a Maros megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke, majd Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Elméleti Líceum Öregdiákok Baráti Körének elnöke, illetve Jeszenszky Attila, a szülői bizottság elnöke osztotta meg az ünnepi pillanathoz illő gondolatait az egybegyűltekkel. A végzősök részéről Gál Anna és Szántó Júlia bolyais diákok, illetve Vass Márton, a Református Kollégium ballagója szólt a maradókhoz. A tizenegyedikesek üzenetét Pap Tímea adta át a távozóknak. Ezt követően Horváth Gabriella, a Bolyai líceum aligazgatónője irányításával kezdetét vette a kiváló tanulmányi eredményeket elért, különféle tantárgyversenyeken, kulturális és sporttevékenységeken jeleskedő diákok, illetve a bolyais és "refis"diákéletet lapszerkesztéssel, az iskolarádió műsoraival vagy más módon színesító tanulók díjazása. Ekkor került sor a különféle alapítványok, szervezetek és cégek által felajánlott – több esetben hagyományosnak számító – díjak átadására is. A kitüntetettek sorát a két évfolyamelső, Csegzi Gergely bolyais és Buksa Sándor Botond, a Református Kollégium diákja nyitotta meg. A jutalmak és elismerések kiosztása után a Ballag már a vén diák… dallamára léptek ki a főbejáraton az ünnepeltek, majd a Bolyaiak szobrát megkerülve visszatértek az iskolaudvarra, ahol a tizenegyedikeseket képviselő tanulók átvették a Bolyai líceum zászlaját és kulcsát, illetve a Református Kollégium zászlaját. Az ünnepség záró-mozzanataként Hajlák Attila és Gál József iskolalelkészek közös imára hívták az egybegyűlteket, majd megáldották a tarisznyás diáksereget. Az indulás hangulatát Nemes Nagy Ágnes megzenésített verse tette még emelkedettebbé: "…tanulni kell magyarul és világul/ tanulni kell mindazt, ami kitárul/ ami világít, ami jel:/ tanulni kell, szeretni kell." Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 1.Tanévnyitó a marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskolán"Ahol hit van, ott erő, munka, eredmény, tisztesség van" Mit jelentett az elmúlt 25 esztendő, és mit hoz az új tanév? Hogyan kell fogadni az új évet, milyen szerepe van a kántor- tanítóképzésnek a kisebbségi létben, az egyházkultúrában? Mit lehet tenni azért, hogy fiataljaink ne külföldön keressék a boldogulást, hanem a szülőföldön szolgálják közösségüket? – e gondolatok köré épült a tanévnyitó ünnepi istentiszteleten az elsőéves diákoknak szóló útravaló üzenete. A Vártemplomban megtartott, hálaadó istentisztelettel egybekötött tanévnyitó ünnepélyen Ötvös József vártemplomi lelkipásztor köszöntötte az egyházi elöljárókat, a marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola tanárait, hallgatóit, szülőket, meghívottakat, majd dr. Balla Péter, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora köszönte meg az oktatóknak a sok évtizedes, hűséges, kitartó szolgálatot, az elmúlt 25 év vezetői szolgálatát a leköszönt tagozatvezetőnek, dr. Barabás Lászlónak. A marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola, a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozatának igazgatója ugyanis negyed évszázados vezetői tevékenysége után visszavonul, és helyét átadja Gál Józsefnek. Dr. Balla Péter hangsúlyozta, minden egyes következő év egy talány, de félelem nélkül kell fogadni, és Istent szolgálni. "Nemcsak a tananyag leadása, az igényes szakmaiság a fontos, az igazi tanítónak az élete a legjobb vonzerő. Félelem nélküli szolgálat, tiszta, szent élet legyen mindannyiunk kiváltsága" – tette hozzá a rektor. Az ünnepi közgyűlést megnyitó dr. Barabás László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, immár a 25. tanévnyitó ünnepi istentiszteletén hangsúlyozta, "huszonnégy évvel ezelőtt a semmiből egy új egyházi főiskola jött létre a Vártemplom, a testvéregyházak és a Károli Gáspár Református Egyetem segítségével. Az eltelt 25 év alatt 850 erdélyi fiatal végzett a marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskolán és vállalt szolgálatot. Az elmúlt 20 évben 288-an kántori oklevelet is szereztek, közülük 178-an református, 79-en római katolikus, 25-en unitárius, négyen baptista és hárman evangélikus kántorvizsgát tettek". Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke méltatta azt, ahogyan nemzetben gondolkodva, a Károli Gáspár Református Egyetemen és kihelyezett tagozatán, a Kántor-tanítóképző Főiskolán 25 éve oktatnak. Egyedüli, vissza nem térő lehetőségnek nevezte ezt az iskolát, amelynek jövőjét a diákokban élő hit meghatározza. Hozzátette, "ahol hit van, ott erő, munka, eredmény, tisztesség van". Az ünnepségen a főiskola diákjaiból alakult kórus énekelt, átadták az okleveleket azoknak, akik a kántorvizsgát a nyáron sikeresen letették. Dr. Barabás László hangsúlyozta, a kántorképzés fontos, nagy szükség van minden felekezetben kántorokra. Az erdélyi mintegy 500 egyházközség csupán 25 százalékában van szakképzett kántor – jelentette ki. Nagy László unitárius lelkész, főjegyző gondolatai után volt és jelenlegi diákok szóltak az elsőévesekhez. "A három év alatt útipoggyászunkba észrevétlenül mindenki belecsúsztatta a maga kis ajándékát: megértést, melegséget, emberséget, bátorítást, közvetlenséget, szeretetet" – hangzottak el Borka Vitális Erzsébet szavai. Imreh Gabriella Noémi frissen diplomázott kántor orgonajátéka után dr. Szenczi Árpád, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja a vezetőváltásról szólt, a folytatásról. A marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola vezetői tisztségét Gál Józsefnek ítélte oda az egyetem szenátusa, akinek vállalt feladata – mint elmondta – olyan értelmiségieket képezni, akik tisztikart alkothatnak a nép irányítására, képzett tanítókat és énekvezéreket, akik szeretik népüket, ezért nem különülnek el attól, hanem annak körében végzik napi tevékenységüket. "A több mint két évtizedes hatékony munkára való visszatekintés nyomán érzem a rám ruházott tagozatvezetői megbízatás súlyát, felelősségét, személyemet megtisztelő voltát. Jelen helyzetben én sem szeretnék egyebet, mint ami joggal elvárható: tudatosan építkező, becsülettel végzendő munkát ígérni" – mondta az új tagozatvezető, Gál József. Dr. Molnár Tünde orgonaművész, a főiskola tanárának orgonajátéka után következett az elsőévesek fogadalomtétele, majd Sebesi Margit elsőéves levelezős diák éneke hangzott el, az ünnepség az egyetemi polgárrá fogadással és a kántorjelöltté fogadással zárult. Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 4.Szükség van hiteles példaképekreTizenkét évig volt iskolalelkész a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd pár hete Barabás László igazgatótól átvette a Kántor-tanítóképző vezetését. Egyelőre mindkét oktatási intézményben helyt kell állnia, hiszen a kollégiumban még nem tartották meg a versenyvizsgát, amelyen kiválasztják utódját. Gál Józseffel az eddigi feladatokról és az új kihívásokról beszélgettünk. – Milyen feladatai vannak a református kollégium iskolalelkésznek? – Az iskolalelkésznek az a legfontosabb feladata, hogy a kollégium egyházi jellegét biztosítsa, kapcsolatot tartson az iskola és egyház, püspökség között, jelenlétével és tevékenységével segítse és támogassa a diákokat, szükség esetén lelkigondozza őket, ugyanakkor ápolja a jó kapcsolatot az iskola, a tanárok és a szülők között. Nagyon különböznek az iskolalelkészi feladatok egy gyülekezeti lelkészétől, s elég sok időre, évekre volt szükségem, hogy ráhangolódjak a diákokra, a kijelölt feladatokra. Az első emlékeim egyike az, amikor bementem az órára és egy prédikációnyi időt, húsz percet beszéltem nekik, csakhogy a tanóra ennél hosszabb volt, így nagyon nehéz volt kitölteni a fennmaradt időt. Persze ez idővel kialakult, de nehéz volt az átállás. Az is megnehezítette a dolgomat, hogy az erdélyi református kollégiumokban, akkor hozták létre ezt a tisztséget, előttem nem volt iskolalelkész, azelőtt lelkészigazgatók voltak. – Mennyire sikerült ezeket a feladatokat teljesíteni, milyen volt a kapcsolata a diákokkal? – Úgy érzem, részben sikerült teljesíteni, hiszen a diákokkal jó kapcsolatom volt, voltak rendszeresen olyan alkalmak, találkozók, ahol sikerült megismernünk egymást, és kialakult egy bizalmi kapcsolat, tudták, hogy hozzám fordulhatnak és valahányszor szükség volt, meg is tették. Némi nehézséget jelentett, hogy a diákok folyamatosan cserélődnek, a végzősök elmennek, a kilencedikesek jönnek, s új kapcsolatokat kell kiépíteni velük is. – Mit tanácsol a következő iskolalelkésznek? – Az mindenképp fontos, hogy figyeljen oda a diákokra, elvárásaikra, gondjaikra, hiszen ők is ugyanolyan hús-vér emberek, mint a gyülekezeti tagok, csak sajátos kérdésekkel, gyötrődésekkel. Az is fontos, hogy az iskolalelkész próbálja meg vállalni önmagát, teljes egészében, mert így lesz hiteles. A fiataloknak nagy szükségük van olyan felnőttekre, példaképekre, akiknek a helyén van a szívük, lelkük, értékrendjük, akiket meg lehet szólítani, s akik nem elbeszélnek a fejük fölött, hanem velük beszélnek, beszélgetnek. – Tizenkét év után megérett az idő a váltásra, ezért jelentkezett a kántor-tanítóképző igazgatói tisztségére? – Személyes életem úgy alakult, hogy befejeztem néhány képzésem, s úgy éreztem, hogy iskolalelkészként a kezdeti lelkesedés már lankadt, s adtam magamnak két év haladékot, hogy új szolgálati helyet keressek. Ebben az állapotban talált rá a feleségem az igazgatói kiírásra. Utána érdeklődtünk, úgy éreztem, ez egy kihívás számomra, így összeállítottam és beadtam a pályázatomat. Most történik az alkalmazás, az átállás. De már megbeszéléseket tartunk a tanárokkal, keressük az utat, amelyen járnunk kell a továbbiakban, tudva azt, hogy a diákok, az egyetemet választó fiatalok száma egyre csökken, és nekünk olyan képzést kell biztosítanunk, amely továbbra is vonzó marad. Van egy kimutatás előttem, amely arról szól, hogy míg pár évvel ezelőtt a magyar fiatalok fele, ma már csupán egyharmaduk akar egyetemre járni, felsőfokú végzettséget szerezni. Ilyen körülmények között nekünk nagy a felelősségünk, hiszen Marosvásárhelyen a kántor-tanítóképző egy értékes, hiánypótló képzést biztosít, s továbbra is olyan kántorokat és tanítókat kell hogy képezzünk, akik megállják a helyüket, és értékes tagjai lesznek az erdélyi társadalomnak. Simon Virág | Székelyhon.ro 2014. december 16.Tanulmányúton a küküllőmenti szórványvidékenA Kántor-Tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárt helyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, táborokat szervezünk. Az idén a húsvét előtti tanulmányúton a székelyföldi tömbmagyar vidékekkel, nyelvjárással, népművészettel, történelemmel ismerkedtek diákjaink. Az elmúlt napokban újabb, adventi népismereti és egyházszolgálati tanulmányútra került sor. A mostani tanulmányút célja a dél-erdélyi – Dicsőszentmárton, Medgyes és Balázsfalva környéki – szórványmagyarság megismerése-megismertetése és a szolgáló életre való felkészítés-felkészülés volt. A háromnapos tanulmányút során felkerestük a balázstelki, alsókarácsonfalvi és búzásbocsárdi református, a szőkefalvi és türi római katolikus gyülekezeteket. A református templomokban igét hirdetett Gál József tagozatvezető lelkész és Berekméri Csilla lelkész tanárnő, a türi római katolikus templomban kántori szolgálatot végeztek római katolikus diákjaink. Ezenkívül felkerestük az Árpád-kori dicsőszentmártoni unitárius templomot, a küküllővári és bonyhai református templomot, a medgyesi evangélikus (szász) templomot, az erzsébetvárosi örmény katolikus templomot és az egykori dicsőszentmártoni zsinagógát, amelyet most magyar kulturális központként használnak. Projektvezetőként rövid előadásokban ismertettem a felkeresett vidékek (Kis-Küküllő mente, Szászföld, Balázsfalva környéke) helytörténetét, néprajzi sajátosságait, épített örökségét, a "kas- télyok földjét" (a bonyhai és bethlenszentmiklósi Bethlen-kastély, a héderfájai, felújítás alatt álló Barlabássy-kastély). A helyi felkért lelkipásztorok és más értelmiségiek bevonásával, konkrét adatok segítségével érzékletes kép bontakozott ki e vidékek fogyó magyarságáról, etnikai visszaszorulásunkról, az anyanyelv helyzetéről, a felekezeti viszonyokról és végső soron a magyar megmaradás esélyeiről. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a Küküllők alsó folyása mentén megállíthatatlan a magyar lelkek fogyása; egyrészt a születések aránya miatt (pl. Bonyhán, a községközpontban 2011-ben egyetlen magyar gyermek sem született, három román és negyven roma újszülöttel gyarapodott a település), másrészt az önkéntes nyelvi és felekezeti identitásváltás miatt. Épített örökségünk, az egykori kastélyok állapota vegyes érzésekkel töltött el. Héderfáján Barlabássy Lénárd egykori erdélyi alvajda kastélyát nemrégen visszaváltotta az egyik leszármazott, és elkezdte korhű felújítását, amelynek eredményei máris látszanak; a szomszédos bonyhai Bethlen-kastélyt az örökösök az erdélyi református egyházkerületnek adományozták, de nagyobb összefogásra, európai segítségre lenne szükség, hogy elnyerje méltó rendeltetését; a küküllővári Haller-kastély jó állapotban van ugyan (magánkézben), csak éppen nem látogatható; legszomorúbb a Bethlen Miklós erdélyi kancellár építette európai rangú reneszánsz kastély sorsa, amely, ha továbbra sem törődünk vele, hamarosan összeomlik. A részt vevő főiskolai hallgatók érdeklődéssel és nagy beleéléssel vettek részt a nem mindennapi testi-lelki erőpróbát jelentő tanulmányúton. Szemmel láthatóan megérintette őket a látott-hallott valóság. Egyházi énekekből és versekből álló adventi műsort mutattunk be a felkeresett települések gyülekezeti alkalmain, amelyben az adventi várakozás motívumát harmonikusan egészítette ki a "templom és iskola", az anyanyelven megvallható hit és a magyar kultúra megőrzésének gondolata. A templom és iskola közül Balázstelkén, Türben, Küküllőváron és lassan másutt is már csak az előbbi a magyar nyelv hajléka. Magyar óvoda és iskola hiányában a lelkészekre és papnékra hárul az anyanyelvi műveltség átadásának gondja is. Iskolát és ifjúsági termet építenek a templom mellé Búzásbocsárdon Boros László tiszteletes úrék, Türben Kémenes Lóránt római katolikus lelkész megálmodta és megvalósította a templom melletti "magyar házat". Jól tudják, ahol nincs magyar iskola, ott elsorvad az anyanyelv, és az identitásváltás hamarosan bekövetkezik. Az anyanyelvi oktatás magas színvonalú művelésének élményében volt részünk Dicsőszentmártonban a Traian Általános Iskola előkészítő és első osztályában, és diákjaink megismerkedhettek a magyar tagozat tanítónőivel: Pál Irénnel és Molnár Margittal, valamint Fodor Sándor József aligazgatóval, aki Molnár Margittal együtt főiskolánk egykori végzettje. Jó volt tapasztalni, hogy a magyar pedagógusok kiváló szakmai munkája nagy megbecsülésnek örvend az egész városban. De nemcsak Dicsőszentmártonban találkoztunk főiskolánk egykori végzettjeivel. A tanulmányút egyik bevallott célja éppen az volt, hogy egykori végzettjeinket saját munkakörükben, szolgálatuk közben keressük fel. Balázstelkén Kiss Erika tiszteletes asszony játszott az orgonán, aki Károli-okleveles református kántor, Medgyesen is főiskolánk végzettje, Vinczi Eszter a református gyülekezet kántora, Vámosgálfalván Szabó Gyula a gyülekezeti kántorság mellett két kórusnak is karnagya, a Türben szolgáló Kémenes Lóránt lelkész káplánkorában főiskolánk tanára volt, Búzásbocsárdon az Aranypáva díjas népdalénekes, Boros Erzsébet tiszteletes asszony a falu magyar óvónőjeként is végzi szolgálatát, Bethlenszentmiklóson Csiszér Noémi óvónő a falu történeti- néprajzi értékeiről és iskolai felhasználásukról írt szakdolgozatot, Küküllőváron pedig Barabási Anna tiszteletes asszony jelenleg levelezős kántor szakos diákunk. Jóleső érzéssel vehettük számba, hogy e dél-erdélyi végvárakban "példamutató vitézek" szolgálnak. Ezzel még nem soroltuk fel azokat, akik jelenleg tagozatunk diákjai erről a vidékről, ők is vannak vagy hatan. Végül, a tanulmányúttal az is volt a célunk, hogy ez a folyamat ne szakadjon meg, minél többen ismerjék meg főiskolánk, egyetemünk képzési kínálatát: Dicsőszentmártonban népes középiskolás diáktábornak ajánlottuk egyetemünk szakjait. A tanulmányút azzal zárul, hogy az előző évekhez hasonlóan úti beszámoló elkészítésére kértük a részt vevő diákokat, a legjobbakat díjazzuk, és a főiskola honlapján megjelentetjük. Dr. Barabás László programvezető Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 15.Időutazás múltban és jövendőbenTanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre. A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán. A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben. Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani. A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk." Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel. A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt. Dr. Barabás László projektvezető Népújság (Marosvásárhely) 2015. augusztus 11.Össze kell fogniuk az ifjúsági szervezeteknek"Az ifjúsági szervezeteknek össze kell fogniuk, közösen kell ösztönöznünk a fiatalokat, hogy merjenek vállalkozni, és így itthon is elérhetik céljaikat. Konkrét elképzeléseket kell megfogalmaznunk, mellőzve a sokszor már közhelyessé vált szlogeneket" – mondta Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke a SIC Feszt – Székelyföldi Szabadegyetemen. A csomakőrösi rendezvény szombat délutáni programjában Magyar jövő a Kárpát- medencében címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. A MIÉRT elnöke mellett az előadáson részt vett Kiss András IKSZ-alelnök, Nagy Gábor, az MPP ifjúsági szervezetének, a MERT Egyesületnek az elnöke, Renge Zsolt, a budapesti Fidelitas ügyvezető alelnöke, Eszik Bence Socieatas-alelnök és az LMP részéről Gál József országos elnökségi tag. Az ifjúsági vezetők egyetértettek abban, hogy a politika az utóbbi időszakban eltávolodott a fiataloktól, de értelemszerűen ezért nem a fiatalok a hibásak. A MIÉRT elnöke szerint a fiatalokkal történő kommunikáció sok esetben nem megfelelő. Változtatni kell a kommunikációs módszereken, meg kell hallgatni az ifjúságot, lehetőséget biztosítva, hogy akár a közéleti szereplésbe is bekapcsolódjanak. "Egy erős demokrácia motorja az erős középosztály. A sokat hangoztatott munkahelyteremtés úgy valósulhat meg, ha a fiatalokat meg tudjuk győzni, hogy merjenek vállalkozni. A meglévő vállalattulajdonosokat pedig arra kell ösztönözzük, hogy bátran biztosítsanak lehetőséget az ifjúságnak – akár már a szakmai gyakorlatok szintjén is. A mi feladatunk az, hogy a szakmai szervezetekkel együttműködve használható üzleti modelleket mutassunk, amelyek által a fiatalok itthon is elérhetik céljaikat, megvalósíthatják álmaikat. Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, összefogásra és együtt gondolkodásra van szükség" – mondta Antal Lóránt. Kiss András kiemelte, hogy az IKSZ és a MIÉRT között az elmúlt években remek kapcsolat alakult ki, emellett elmondta, hogy a magyarországi és erdélyi fiatalok helyzete között nincs nagy különbség, azonban Erdélyben az ifjúsági szervezetek területi szintű szervezettsége előbbre tart. A beszélgetés végén Antal Lóránt hangsúlyozta, hogy az elkövetkező években Erdély – a kiaknázatlan lehetőségek miatt – fontos bázissá fog válni. A magyarországi ifiszervezetek vezetőinek – félig viccesen – azt javasolta, hogy akár ők is jöhetnek hozzánk egyetemre, így is erősítve Erdélyt. Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 14.Forgatag ZabolánFeleleveníteni egy régi hagyományt Hagyományos mesterségek bemutatója, főzőverseny, néptánc, majd könnyed mulatság jellemezte a Zabolán immár második alkalommal tartott Szent Mihály-havi forgatagot, amit szombaton rendezett meg a Pro Zabola Egyesület. Az iskola melletti szövetkezeti kertben otthonra lelt eseményen nemcsak a programra, hanem az esztétikára is adtak: a bejáratnál tökök, szalmabálák jelezték, hogy itt valami hagyományos készül felelevenedni. Bennebb térve Gál József kerekes, Bende Tibor kovács, Nagy Zoltán méhész és Nagy Rozália munkái várták az érdeklődőket, a helyi nőszövetség pedig gyerekfoglalkozást tartott. Mint azt Szigyártó Nimród önkormányzati képviselő elmondta, annak idején Zabolán nagy hagyománya volt a forgatagnak, ezt szeretnék újra életre kelteni. A rendezvényen jelentős szerepet kapott a konyhaművészet is. A főzőversenyre kilenc csapat nevezett be, köztük kézdivásárhelyiek. Az étkeket Bágyok Károly gasztroblogger, a Szabadtűzi Lovagrend Erdélyi Rendjének főkancellárja zsűrizte, és mint kiderült, a részvevők annyira finomat főztek, hogy nem osztottak helyezést, mindenkit nyertesnek nyilvánítottak. A nap folyamán fellépett a Gyöngyharmat néptáncegyüttes, a La Fiesta moderntánc-csoport, koncertezett a Pince Band és az Akusztik, azután kerti bállal zárták az ünnepséget. N. Sz. A. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. szeptember 16.Élő hagyomány ZabolánA népi kalendáriumban jegyzett időpont előtt közel két héttel, az elmúlt szombaton szervezték meg Zabolán a Szent Mihály-napi forgatagot. Az eltolódás nem volt kárára, a tizenkét órás – déli tizenkettőtől éjfélig tartó – mulatság igazi sikerként könyvelhető el. A faluközponti iskola mellett, a szövetkezeti udvaron a Pro Zabola Egyesület kitett magáért, az őszi hangulathoz hű szalmabálás, kukoricaszáras térré alakította a helyszínt. A szervezet elnöke, Szigyártó Nimród érdeklődésünkre elmondta: a rendezvény célja a hagyományok éltetése, régi szokás ugyanis a zabolai őszi sokadalom. Este fokozódott a hangulat, a jó kedélyt a kitűnő zene mellett töklámpások, tábortűz, tűzkosarak biztosították. A gyerekek külön szórakozhattak, pónilovas sétára is lehetőség volt. A forgatagon kézművesek is helyet kaptak: Gál József kerekes, Bende Tibor méhész, Nagy Rozália textilművész készítményeit sokan megcsodálták. Nagy érdeklődésnek örvendett a főzőverseny. Kilenc csapat – a helyiek mellett Kovásznáról, Kézdivásárhelyről – nevezett, a szervezők meglepetésként úgy döntöttek, hogy a Bágyok Károly, a Szabadtűzi lovagrend kancellárja vezette zsűri mindegyikük főztjét egyformán díjazza. A napot késő éjjelig tartó mulatság zárta. A forgatag szervezésében részt vállalt a helyi református egyház nőszövetsége, az Asimcov, a helyi tanács, a gróf Mikes család – ismertette Szigyártó Nimród. Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 28.Ahol Erdély védőhálóját fonjákTöbb száz "lámpást" indított útjára a Székelyföld és a – sokszor teljes elsötétüléssel fenyegetett – szórvány iskoláiba, egyházi gyülekezeteibe az elmúlt negyedszázadban a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola. A jubileumi évfordulón a tanintézetet több mint két évtizeden át vezető dr. Barabás Lászlóval idéztünk múltat és körvonalaztunk jövőt. – Milyen szükséglet hívta életre 1990-ben a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát? – A magyar művelődéstörténetben, kultúrában mindig fontos hivatásuk volt a lelkipásztor és az iskolamester között elhelyezkedő, mind egyházi, mind világi szolgálatot végző kántortanítóknak. A változást 1949-ben a kommunista hatalom hozta, amikor a tanügyi reform bevezetése után felszólították a kántortanítókat, hogy vagy az egyházi szolgálatot vállalják, vagy a tanítóit. Nyilván nagyon sokan ez utóbbit választották, és így megritkultak a kántorok a gyülekezetekben. A negyvenesztendős erőszakos homogenizálás során egyre több helyen alakult át az iskolarendszer is, és nem képeztek annyi tanítót és tanárt, amennyire magyar közösségünknek szüksége lett volna. Így érte meg az erdélyi magyarság a változások idejét, amikor csak Maros megyében 200 magyar tanítóra, oktatóra és Erdély-szerte nagyon sok kántorra lett volna szükség. A kommunista időszak politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal nemzedék "Isten nélkül" nőjön fel, és történelmi hagyományaitól is eltávolodjon. Így óriási feladat tornyosult az egyház képviselői előtt: a lelkipásztorok mellé munkatársakat, népnevelő, keresztény értelmiségieket kellett nevelni. Ezt ismerték fel Marosvásárhelyen is a történelmi magyar egyházak képviselői, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetével közösen röviddel a rendszerváltás után, még 1990 őszén létrehozták az akkor még Zenepedagógiai Főiskolát, a mai Kántor- Tanítóképzőt. Az iskola vezetésére az alapító marosvásárhelyi egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom néhai lelkipásztorát választotta elnöknek, és Varga Erzsébet pedagógia-lélektan szakos tanárnőt bízta meg az intézet ügyvezetésével. 1993-ban vettem át tőle a főiskola igazgatását. – Hány diákkal indult a főiskola? – Két osztályban 60 hallgató kezdte a tanévet, közülük húszan már helyettes tanítóként dolgoztak. Az első két osztályba inkább Marosvásárhelyről és környékéről jöttek diákok. Az 1991–92- es és az 1992-93-as tanévben évfolyamonként egy-egy újabb osztályt indítottunk 30-30 diákkal. A létszám 1993-ra így 112-re emelkedett. Az iskola megismerésével fokozatosan bővült a kör, Erdély minden vidékéről jöttek hozzánk fiatalok: Sepsiszentgyörgytől Nagybányáig, Nagyenyedtől Csíkszeredáig, a székelységből és a szórványvidékekről is. – Milyen akadályokba ütköztek az induláskor és az azt követő években? – Az első években az iskola fennmaradását a felekezeti összefogás, a tanárok és lelkészek önzetlen hozzáállása, a hallgatók kitartása és nem utolsósorban a külföldi testvéregyházak, gyülekezetek és magánszemélyek támogatása biztosította. Az első évben 35 szaktanár és négy lelkész díjmentesen, a második és harmadik évben szimbolikus óradíjért vállalta a tanítást. A legfőbb gondot az állami jóváhagyás késése jelentette, amelyet az iskola alapítói még az indulásnál, 1990 szeptemberében kérvényeztek, az engedély azonban csak 1993-ban érkezett meg. A diákjaink helyzetét a végzettség szempontjából addig is jogilag rendezni kellett. Ebben a nehéz helyzetben sietett a segítségünkre a Nagykőrösi Református Tanítóképző, amely szintén a ’90-es évek elején alakult újjá. A nagykőrösi, illetve a marosvásárhelyi református gyülekezet testvérgyülekezeti kapcsolata alapján még 1992-ben testvériskolai kapcsolatot létesítettünk a nagykőrösi tanintézettel, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. A szakmai képesítés megszerzésében, illetve az oklevelek biztosításában is segítettek. Iskolánk a tanítói szakot illetően jelenleg is a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola kihelyezett tagozata, annak 2002-ben akkreditált, majd 2005-ben a bolognai folyamatnak megfelelően újból minősített képzése. A kántor szakot az Erdélyi Református Egyházkerület és a Marosvásárhelyi Református Vártemplomi Egyházközség működteti. Nemcsak református, hanem katolikus, evangélikus, unitárius és baptista fiatalokat is képezünk, így az iskola belső élete egyházi szempontból ökumenikus jellegű. – Beszéljünk egy kicsit a negyedszázad sikereiről. – Azt hiszem, maga a főiskola léte annak tekinthető. Az, hogy e viharos negyedszázad sok küzdelmében fenn tudott maradni, és minden évben új generációt adott az erdélyi magyarságnak, azt hiszem, már önmagában nagy eredménynek számít, és hálát adhatunk érte a Jóistennek. Ezért tarthatjuk az elmúlt negyedszázadot kegyelmi időnek, amint azt az évfordulóra megjelent jubileumi könyv címében is jelezzük. Arról nincs számadatokkal mérhető kimutatásunk, hogy diákjainknak, közösségünknek mit jelentett a főiskola, de vallanak öregdiákjaink, tanárkollégáink. Tanintézetünk jellegzetességei közül kiemelném hiánypótló jellegét az első évtizedben, "templom és iskola" szellemiségét, lelkiségét, ökumenikus egyházi jellegét, közösségi, kultúrafenntartó népművelői, nemzetnevelői törekvéseit. Fontos volt számunkra a népi tehetségek ösztönzése, a hátrányos helyzetű fiatalok elindítása, a családias belső légkör megteremtése. Hozzánk nem a felső tízezer, hanem főleg a vidéken élő, nehezebb anyagi helyzetben levő családok gyermekei, árvák, félárvák jöttek, akik egy egyházi iskolától vártak segítséget. "Minden végzettünk egy intézmény" – Hány diákja volt a huszonöt év alatt a főiskolának? – A jelenlegi fiataljainkat is beleértve közel ezer diák fordult meg nálunk, és mintegy 800-an diplomáztak. Az erdélyi egyházaknak 300 diplomás kántort adtunk, egyházi és világi zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől, Szászvárostól Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Aranyosegerbegytől Segesvárig és Medgyesig behálózza az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Ezek nem óriási számok, de úgy gondolom, hogy az erdélyi magyarság számára számottevőek, és mindenik végzettünk nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy intézmény a maga nemében. Hiszen akik régen végeztek, ma már az erdélyi magyar pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, a kulturális, művészeti élet irányítói. Egyik legfőbb célkitűzésünk volt a szórványvidéken élőket is megszólítani, hogy ne csak a tömbmagyarságból, a Székelyföldről, hanem Erdély egész területéről jöjjenek hozzánk felsőfokú végzettséggel nem rendelkező tanítók. Itt olyan képzést biztosítottunk számukra, amelynek köszönhetően a szakmájukban maradtak, és többnyire oda tértek vissza, ahonnan jöttek. Más kérdés, hogy jelenleg az óvodapedagógusi, tanítói állások telítve vannak, de a kántori állások nincsenek telítve, a református erdélyi egyházkerület gyülekezeteinek csak 25 százalékában van diplomás kántor. – A marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát gyakran említik a szülőföld iskolájaként. – A végzettjeink 90 százaléka itthon maradt, mi ugyanis nem a Nyugatnak képeztünk diákokat. Aki pedig elment, valamiképpen szintén a szülőföld felé tekint. Van olyan végzettünk, aki Londonban él, de ott is magyar óvodát vezet. – Hogyan látja a főiskola jelenét, jövőjét? Úgy tudom, az utóbbi években csökkent a diáklétszám. – Az új nemzedékeknél mentalitásváltás következett be, amely bennünket is újabb kihívások elé állított. A frissen érettségizettek közül az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek főiskolánkra nappali tagozatra, és egyre népesebbek lettek a levelező tagozatos csoportok. Ugyanakkor egyre kevesebben szerették volna a tanítói mellett a kántori szakot is vállalni. Ebben a helyzetben újra kellett gondolnunk a képzési rendet, elkülönítve a kántor szakot a tanítóitól, jobban meghatározva mindkettő egyediségét és képzési szintjét. A kántor szak megmentésére többszintes képzésben gondolkoztunk. Egyrészt folytattuk a nappali tagozatos főiskolai kántortanítói képzést, másrészt elindítottuk a külön kántori, egyszakos képzést a Károli Gáspár Református Egyetem keretében, amely egyetemi, egyházzenészi oklevelet biztosít a sikeresen vizsgázóknak. Harmadsorban: már helyettes kántorként vagy műkedvelőként kántorizáló egyháztagoknak biztosítottunk lehetőséget arra, hogy kétéves posztliceális tanulmányi rendben szakmailag felkészüljenek a kántori szolgálatra. Az óvodapedagógus tanítóképzést illetően az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenését látom a legnagyobb fenyegetésnek, ennek következtében ugyanis egyre kevesebb óvónőre és tanítóra van szükség főleg a szórványvidékeken, de a tömbmagyarság körében is. 88 diákból 21 gólya Szombaton délelőtt a Vártemplomban tartott ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a Kántor- Tanítóképző Főiskola új tanévét. Hány diákkal indul az év? – kérdeztük Gál József református lelkipásztort, tagozatvezetőt, aki tavaly vette át a Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatását. – A 2015–16-os iskolai évben 88 hallgatónk van, közülük 42-en nappali tagozatú tanítói, kilencen nappali kántor szakon tanulnak. Levelező tagozaton 37 diákunk végzi a tanítói képzést. Emellett négyen a posztliceális kántor szakra járnak. Az idei tanévben 21 gólyánk van – tájékoztatott Gál József, aki azt is elmondta, hogy tavaly, a kezdeti lelkesedésben három új szak indítását is tervezte. Ez egyelőre nem valósulhatott meg, de továbbra is töretlen kedvvel irányítja az intézményt, és a háromból két új szak létrehozásán az elkövetkezőkben is munkálkodni szándékszik. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 17.Ballagás a Kántor-tanítóképzőbenA Marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző ma, június 17-én tartja ballagási és tanévzáró ünnepségét. Az idén 25-en végeznek az egyetemi és posztliceális képzés keretében különböző szakokon. A rendezvény 9 órakor kezdődik a Jókai (Eminescu) utcai református diakóniai központ udvarán, 10 órakor a főiskola könyvtárában a végzős diákok és tanáraik találkoznak. 11 órakor a Vártemplomban kezdődik a hálaadó istentisztelettel egybekötött tanévzáró ünnepség. Az igét nt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese hirdeti, a ballagókat drd. Gál József igazgató búcsúztatja az unitárius és római katolikus egyház képviselőivel közösen. Az ünnepi istentiszteleten a résztvevők a főiskola tanárai és diákjai által vezényelt, illetve előadott kórus- és orgonaműveket hallgathatnak. Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 18.Profiként kell az új generációt nevelniBallagtak a kántortanító-képző végzősei Idén huszonöt végzős lépett ki a Marosvásárhelyi Kántortanító-képző Főiskola padjaiból. Kántorok, tanítók, óvónők lesznek. Az erdélyi magyarság felcseperedő generációjának nevelői, akik a gyermekek, a hívek lelkébe hitet, szeretetet, szülőföldhöz ragaszkodást csepegtetnek, s akikre a Jóisten nagyon nagy felelősséget ruházott. Olyan felelősséget, amit csak átörökíteni lehet régi kántortanító-nemzedékektől, akiktől egész falvak, városi közösségek felemelkedése és megmaradása függött. Jöjjetek énhozzám! A ballagási ünnepség a Jókai (Eminescu) utcai diakóniai központ udvarán kezdődött, majd a főiskola könyvtárában folytatódott. A hálaadó istentiszteletet a Vártemplomban tartották. Házigazdaként Ötvös József lelkipásztor köszöntötte a végzősöket, a tanárokat és a ballagók hozzátartozóit. A ballagókat arra emlékeztette, hogy soha ne feledjék azt a jézusi felszólítást, ami a templom bejáratánál olvasható: Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Ez nem csak megfáradtaknak, erőtleneknek szól, hanem főként a fiataloknak. Ki van jelölve a helyed! Nt. Jakab István esperes Lukács evangéliumából azt a fejezetet (6:12-19) olvasta fel, amely a tanítványok elhívásáról szól. Jézus feladatokkal, küldetéssel ruházza fel a tanítványokat, nem bocsátotta el őket, hanem együtt ment velük, nem mondta azt, hogy ezután magukra kell boldogulniuk. Ez a legfontosabb üzenet ma: Jézussal indulni, vele imádkozni, az ő segítségét és tanácsát kérni, hogy e rohanó életben ne maradjunk egyedül. Jézusból erő árad. Honnan ez az erő? Mi az, ami Jézushoz vonzotta a tömegeket? Honnan volt ereje gyógyítani? Az élő Isten maga adta az erőt, ő az erőforrás. Ezt kell nekünk is megtanulni. Hiszen a mai ember minden mást fontosabbnak tart annál, mint hogy imádkozva ezt az erőforrást keresse. Az imádságaink sokszor csak egy jajkiáltásra korlátozódnak. Azért vagyunk erőtlenek, mert elvesztettük az élő kapcsolatot Istennel – fogalmazott az esperes, majd elmondta: az erdélyi magyarságnak nemcsak jó szakemberekre van szüksége, hanem olyan emberekre, olyan pedagógusokra, tanárokra, orvosokra, lelkipásztorokra, akik hivatásszerűen, Jézus elhívására élik az életüket. Azok, akik átélik ezt a hivatást, nem fognak elcsüggedni, nem fognak kétségbeesni. Szakmát lehet választani, de hivatást nem. Bódás János verséből idézve biztatta a fiatalokat: Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled! A végeken is helyt kell állni Gál József, az intézmény igazgatója visszapillantott a 2015–2016-os tanév kezdetére, amikor 93 diákkal kezdték el az oktatást nappali és levelezői tagozaton. Saját épülettel még nem rendelkeznek, de az iskola legfőbb értéke a diákság. Közülük 25-en mondanak búcsút az intézménynek, hogy helyüket ősszel, remélhetőleg, nagyobb létszámú elsőéves diák vegye át. Kicsi Noémi osztályvezető tanár az együtt töltött három évre pillantott vissza. Elmondta, hogy Erdély minden tájáról érkeztek diákok, a Gyimesektől kezdve egész Hunyad megyéig, mindenki hozta a saját nyelvjárását, szokásait, de közös cél érdekében tanultak együtt. A tanárnő emlékeket, kirándulások, tanulmányi utak élményeit elevenítette fel. Olyan erdélyi településeken jártak, ahol a konfirmálók románul mondták el: református magyar vagyok!, vagy nem értették II. Rákóczi Ferenc imáját, a Győzhetetlen én kőszálam szövegét. Igen, a végzősöknek a végeken is helyt kell állniuk, s magyarul kell megtanítaniuk a miatyánkot! Profiként kell az új generációt nevelni A többi egyház részéről Obermeier Ervin katolikus és Léta Zsolt unitárius lelkész köszöntötte a végzősöket. – Nyelvében él a nemzet, s nektek megadatott, hogy magyarul tanuljatok! Ha álmotok, tervetek között szerepel az a nehéz feladat, hogy fogyóban levő nemzetünket magyar lelkülettel tanítsátok, akkor hittel, tudással meg is valósíthatjátok azt. Profiként kell a mai világban az új generációt nevelnünk! Ellenkező esetben, nem lesz nyert ügyünk – fogalmazott Léta Zsolt unitárius lelkész. Dr. Barabás László, a Kántortanító-képző Főiskola volt igazgatója három költeménnyel tarisznyálta fel a hallgatókat, míg dr. Molnár Tünde orgonajátékával és dr. Csíky Csaba kórusművek megszólaltatásával tette emelkedett hangulatúvá a ballagási ünnepséget. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 10.MeglepetésKossuthot ábrázoló dagerrotípiához kapcsolódó dokumentumra bukkant a Nagy Imre-hagyaték kurátora, Szabó András, aki annak próbáltutánajárni, hogy miként került a relikvia Bostonból Csíkszeredába. Szeptember hatodikán történt, bő 31 kurátori munkaév után, de a jövő esztendei Nagy Imre-kiállítás előkészítő munkálatai sűrűsége miatt csak most tudtam megírni az alábbi történetet. Az idén friss technikai újításon átesett Nagy Imre Képtár új helyiségébe helyezem át irodámat. Dossziék, folyóiratok, könyvek, levelek, akták, fényképek, hanglemezek, hangszalagok stb. garmadáját kellett csoportosítva összepakolnom, át is néznem, s egyúttal mindezeket leporolnom, hogy költöztetésük után mihamarabb, rendben, polcra rakhassam. Köztük vannak azok az írógéppel készült leltári dossziék is, amelyeket már a Nagy Imre mester halála előtti napokban elkezdtek összeállítani, s amelyek alapján 1977-ben elkészítették a Csíki Múzeum, illetve alkalmanként még Hargita Megyei Múzeumként emlegetett intézmény képzőművészeti leltárkönyvét, amely egyaránt tartalmazza a Nagy Imre és más-más alkotók által adományozott vagy tőlük vásárolt kisebb-nagyobb hagyatéki műlajstromát. 1986 tavaszán, amikor Márkos András, Janitsek András, Mester László Zsuzsa képzőművészeket követő, sorban a negyedik elődömtől, Kántor József textilművésztől két hónapnyi leltározás után átvettem a képzőművészeti, illetőleg a Nagy Imre mester zsögödi szülőházában őrzött személytárgyi gyűjteményt, az akkor általunk fel sem lapozott leltárdossziék is jártak a kezemben, de tartalmukkal nem törődve, csupán dokumentum értéküket tekintve darabszámként vettünk róluk tudomást. Akkorra már átvették helyüket a hivatalos leltárkönyvek. Most pedig, a pakolás alkalmával mindenik dossziét átpörgettem, hogy valamelyest a belsejüket is leporoljam, s meglepetésemre, egyiknek az utolsó lapjai közül egy négybe hajtott papíros esett ki. Kikerekedett a szemem, amikor a lapot szétnyitottam. Egy 1901-ből származó, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói fejlécével ellátott, előnyomtatott, kalligrafikus gyöngybetűkkel kitöltött, majd az igazgató által saját kezűleg aláírt köszönőlevelet tartottam a kezemben. Olvasásakor első döbbenetemet maga a levél mint eddig ismeretlen tárgy váltotta ki, a másodikat a bennem átcikázó gondolat: 32 év után?!, a harmadikat, hogy a Csíki Székely Múzeum tulajdonában is van egy Kossut-dagerrotípia (leltárkönyvi adatai: szerzője: ?, címe: Kossuth Lajos, jelzet nélkül, keletkezésének dátuma 1852, műfaja: dagerrotípia, mérete: 215x164 mm, szerzeményezési módja: ?, szerzeményezés éve 1977, leltári száma: 930). Egyúttal pedig – mintegy megnyugvásként – az is eszembe jutott, hogy nem is olyan régen történt a 264 éve alapított, világszínvonalú British Museum esetében: gyűjteményükben rátaláltak egy addig ismeretlen régi könyvre… Ezek után hozzáláttam a kereséshez. Az igazgatói kézjegy nem egyértelmű olvashatósága miatt a MNM honlapján kezdtem a keresést. És a múzeum főigazgatóit sorjázó weboldalán rá is találtam SzaLay Imre nevére, aki 1894–1916 között töltötte be az intézményvezetői tisztséget. A leltárdossziéból előkerült akta szövege a következő: „A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM IGAZGATÓJÁTÓL 423. sz. Nagyságos Krécsy Béla főreáliskolai tanár úrnak, Budapest. A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatósága hálás köszönetét fejezi ki az alább felsorolt ajándékért, melylyel Nagyságod a Nemzeti Múzeum régiség osztályát gazdagítani szíves volt. Budapesten, 1901 évi február hó 6.-án. Szalay Imre (sk.) a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója. Az ajándék tárgya: Két Amerikában készült daguerrotyp ezüst lap, az egyik Kossuth Lajos álló, a másik Kossuth Lajos ülő és Pulszky Ferenc álló alakjával.” A köszönőlevél tartalma alapján, az interneten, a tavaly még közszemlére is kitett budapesti Kossuth-portrékra is rákerestem, amelyekről többek között ez olvasható: „Kossuth Lajosról az egyik legismertebb dagerrotípia nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban készült pár évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Southworth és Hawes stúdiójában. […] 1852-ben Kossuth Lajos – titkára társaságában – Pulszky Ferenccel kereste fel a fotóstúdiót, ahol Southworth és Hawes készítette el a mai bejegyzésben látható képeket. A Kossuth-dagerrotípiák hazaszállításának történetét eddig is ismerhettük, a korabeli újságok nyomán többen is megírták, hogy Krécsy Béla 1893-ban, Bostonban járván felkereste műtermében a már agg Hawes-t, aki neki adta az ott még fellelhető 17 darab, Kossuthot, illetve Kossuthot és Pulszkyt együtt megörökítő lemezt. Hazatérve Krécsy Béla a dagerrotípiákat honi múzeumoknak ajándékozta […].” Akkor azonban még 29 esztendő volt hátra a Csíki Székely Múzeum első alapításáig, tehát Krécsy úr Csíkszeredának nem adhatott egyetlen példányt sem. Az adomány köszönőlevelében említett két dagerrotípia nem más, mint a Mai Manó Ház honlapján bemutatott darabok, amelyek mellett a lapon még egy, a Museum of Fine Arts, Boston (Bostoni Szépművészeti Múzeum) tulajdonát képező Kossuth-portrét is bemutatnak. Ez pedig majdnem tökéletesen azonos a Csíki Székely Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe 1977-ben beleltározott Kossuth-arcképpel, de láthatólag sokkal jobb állapotú. 1901-től 1977-ig 76, 2017-ig pedig – majdnem duplája – 116 esztendő telt el. S ki tudja, azalatt milyen Kossuth-portré kalandok játszódtak le, melyek egyik állomására Csíkszeredában sor került. Most légy okos muzeológus! Most? Tulajdonképpen, ha már leltárunkban volt, korábban kellett volna okosnak lennem. De mert engem nem történészi, hanem művészhagyaték-kurátori feladattal bíztak meg, nem kerestem, mi módon került hozzánk ez a fény-arckép. Már későn, de még pislákoló reménnyel felkerestem a 96. esztendejét júniusban betöltött János Pál nyugalmazott múzeumigazgatót, hogy megtudjam: honnan, kitől került a mi Kossuth-dagerrotípiánk a múzeumba, mert a leltárkönyvben nincs erre utaló bejegyzés. Már semmire sem emlékszik. Felkerestem a 80 esztendős Szőcs János nyugalmazott muzeológust is, aki 1981–1985 között igazgatója is volt az intézménynek, de részletekre ő sem emlékszik. Muckenhaupt Erzsébet régikönyv szakos kolléganőnk pedig, aki 1976-ban került a múzeumhoz, emlékszik, hogy friss muzeológusként hallotta említeni a dagerrotípiát, s látta is azt: „Emlékszem, hogy a frissen megvásárolt dagerrotípia dobozában volt a köszönőlevél is, de akkor annak nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Megnézegettük és félretettük, de részletes információkhoz akkor én még nem jutottam.” Valószínű, hogy a leltározáskor – tevés-vevés közepette – kerülhetett a köszönőlevél véletlenül abba dossziéba, amelyben én megtaláltam, és azt is valószínűnek tartom, hogy a korszak diktatórikus és a biztonsági szervek által állandóan figyelt intézményben csak a leglényegesebbre összpontosítottak: mihamarabb kerüljön leltárba! Következtetésképpen összefüggést vélek az egyaránt 1852-es datálású MNM- és a CSSZM-beli Kossuth-dagerrotípiák között. Valószínű, hogy a hozzánk került portré egyike annak a 17 darabnak, amit Krécsy Béla magával hozott Bostonból, de ide vezető útjának egy szakasza igencsak titokzatos. A CSSZM irattárában őrzött I/1976-1977-es dosszié 122. lapja tartalmazza az 1974. október 30-án kibocsátott 63-as sz. törvény alapján a múzeumban működő Hargita Megyei Műkincshivatal 1977. esztendő negyedik évnegyedére szóló román nyelvű munkatervének a Vásárlási javaslatok előterjesztése című fejezetét. Ennek első bekezdése: „Kossuth Lajos fényképe (tulajdonosa Kerezsy László. Csíkszereda).” (A továbbiakban a Lőrincz Ferenc tulajdonát képező két Nagy Imre-portréra, egy-egy, a Gál József tulajdonában levő, Bem tábornokot és a Száva Erzsébet tulajdonában levő, Gecző János jogászt ábrázoló portréra, valamint a Kovács István tulajdonát kápező két cím nélküli Nagy István-olajfestményre kértek vásárlási keretet.) Felhívtam telefonon néhai Kerezsy László nagyobbik – ugyancsak László nevű – fiát, aki 1977-ben már felnőtt volt, s megkérdeztem, ez ügyben hogyan és mire emlékszik? A következőt mondta el: „Édesapám a dagerrotípiát Bukarestben, az ócskapiacon vásárolta, mint: Öregember portréja. 3000 lejért adta el a múzeumnak.” Id. Kerezsy László múzeumbaráttól, amatőr kutatótól és műgyűjtőtől az idők folyamán nemcsak ezt, hanem több más tárgyat is vásárolt az intézmény. És ő volt az, aki elkészítette a csíkszentkirályi kőfejtőben 1953-ban robbantás alkalmával előkerült, a köztudatba dák leletként meghonosodott 14 darab aranyozott ezüstkincs másolatát is. Sajnos a múzeum irattárában már nem találhattam meg a dagerrotípia megvásárlását igazoló pénzügyi dokumentumot, mert a Levéltári Törvény az ilyen típusú akták időszakonkénti megsemmisítését írja elő. * Véleményem szerint – bárhogy alakult is Kossuth-portrénk Budapest és Bukarest közötti sorsa, amelynek teljes rejtélyéről, ki tudja, valaha is fellebben-e a fátyol? – a dagerrotípiát megőrizve, a most előkerült eredeti köszönőlevelet egyeztetés után hivatalos formában át kell adnunk a mára jogos tulajdonosává avanzsált kibocsátójának, a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Maga őrizze az utókor számára! Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
